Történet - MATÉSZ

Történet

A tégla és a cserép évezredek óta fontos építőanyag.

A napon szárított téglát már 8-10 ezer évvel ezelőtt használták a kánaániak, babiloniak, asszírok, hettiták és a kínaiak is. A természetes agyagot növényi részekkel, törekkel és szalmával keverték, hogy nagyobb szilárdságú és kisebb zsugorodású anyagot kapjanak. A kezdeti, kézzel történő elegyengetés helyett később, az ókori Mezopotámiában kezdték el alkalmazni a formába történő téglavetést, illetve sajtolást: az így készült tégla formailag már közel megegyezik a mai, tehát mindegyik oldalán síkokkal határolt téglával. A sablonnal készített tégla készítését később az egyiptomiak fejleszették tökélyre.

A napon szárított téglát az égetett tégla követte – ez tette lehetővé az időtálló, tartós szerkezetek megépítését –, illetve a két technológiát sokáig (és valójában még napjainkban is) párhuzamosan alkalmazták. Bár az agyag égetésének technikáját már i. e. 7000-6000 körül is ismerhették, ez i. e. 3000 körül terjedt csak el. A téglaégetést Mezopotámiában tökéletesítették, ahol ismerték a mázas égetett téglák készítésének a tudományát is, és nem voltak ritkák a bélyeges, pecsétes vagy feliratos, illetve domborműves téglák. Az i. e. 3. évezredben az égetett tégla az Indus völgyében is megjelent, itt olyan városokat építettek belőle, mint Harappa és Mohendzsodáró.

A téglaégetést Mózes I. könyve is megemlíti: „És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. (Ter 11,2) És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. (Ter 11,3) És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. (Ter 11,4)”

 

 

 

 

Facebook megosztásGoogle Plus megosztásTwitter megosztásLinkedIn megosztás

...