A Magyar Örökség és Prima-díjas képzőművésznek viszonylag későn indult el pályafutása, ám nagyon hamar nagy ívűvé vált. Alkotásai lényegre törőek, letisztultak, tökéletes egységek, megtalálhatók itthon és külföldön egyaránt. V. Majzik Mária a magyar szakrális művészet terén vállalt úttörő szerepet, látásmódja kifejező és emberi – a lélek érintése.
– Három nagyszerű asszonytól kaptam meg azokat az alapokat, amelyek meghatározták a személyiségemet. Csepelen nőttem fel, egy hatalmas kertben állt három ház. Az egyikben a dédmamám, a másikban a nagymamám, a harmadikban pedig mi laktunk – kezdi élettörténetét Mária. – Az időbeosztásom szoros volt, az elvárások magasak, s ezektől nem lehetett eltérni. Már nagyon korán erősen kötődtem a képzőművészethez, a dédivel agyagból kis csibéket készítettünk, úgy gondoltam, egyszer híres festő leszek. Vagy világszerte elismert sportoló… hiszen vívóként már a mexikói olimpiára készültünk, amikor egy betegség kerékbe törte minden álmomat, még a festőállvány előtt sem bírtam állni. Családot alapítottam, és kiköltöztünk Budakeszire, ahol ma is élek. Az orvosok segítségének hála, később már tudtam festeni, és úgy hittem, egyszerre tudok megfelelni a családi kötelezettségeknek és az álmaimnak is.
De nem ment. Máriának döntenie kellett, és a családot választotta. Tizennyolc évig tartott ez az állapot, nem ment többé az erdőbe festeni, de hát, ha az ember művésznek teremtetett, némi kihagyás nem jelenthet végső visszavonulást.
– Harmincöt évesen ismét elkezdtem kisplasztikákat készíteni. Csak úgy, magamnak. Aztán egy ismerősöm megkérdezte, mi a szándékom velük, és megszervezett egy kiállítást. Meghökkentő siker lett, majd jött a többi bemutató itthon és külföldön, s hirtelen azon kaptam magam, hogy talán képzőművész lettem.
Egy rosszkedvű napon a pilisszentléleki templomban, ahol nem volt szobor, indult el a pályája a sajátos, szakrális út felé. Barátja megkérdezte, nem készítene-e ide egy Mária-szobrot? Valami megindult benne.
– Az én Máriámmal a kezdetektől szoros kapcsolatban voltam, köszöntem neki, amikor beléptem a műterembe, köszöntem, amikor otthagytam. Ez lett végül az egyetlen gipsz szobrom, amelyet a születésnapomon vittek el a csolnoki templomba, s amikor elengedtem, arra kértem, vigyázzon magára. Nem szeretem, amikor a munkáimat bronzba öntik. Persze tudom, hogy így időtállóbbak, de úgy érzem, durva beavatkozás ez az alkotásba, olyan, mintha minden felelősség nélkül átengedném a kamasz lányomat a felnőtt világba. S nem szeretem a gipszet sem, mert túlságosan merev, faragni kell, és ellenáll. Számomra az agyag szépségével, egyszerűségével és tökéletességével semmi sem ér fel. Lehet az akár egy tégla is, amely alkotóeleme a háznak, amiből otthon lesz, tér a boldogsághoz, de lehet egy Krisztus-szobor, lehajtott fejjel, s mindent megmutató kezekkel. Az agyag beszél hozzám, abban a pillanatban, amint megérintem. Kedves és lágy, olykor ő maga is segít abban, mi is akar lenni. Engedelmes, és azt ígéri, időtlen időkig fönnmarad. Megállok a több mázsa agyag előtt, s azt mondom: ott vagy te, itt vagyok én, mutassuk meg együtt, mire vagyunk képesek! Szeretném, ha az alkotásaim átvezetnék mindazt a szeretetet és barátságot mások számára is, ahogyan készülnek, hogy valóban elérne a lélek a lélekig. Ha változást hozna, nevelne, tanítana.
V. Majzik Mária alkotásai közül a legismertebbek: Szent Margit kápolna (Budapest), Himnusz (Budakeszi, Csíkszereda), Magyar Piéta (Budapest, Regnum Marianum-templom), Szent András-szobor (Hévíz), Szent Lajos király-templom homlokzata (Pesterzsébet), Ima Magyarországért (Budapest, Magyar Szentek-temploma), Hospice Ökumenikus kápolna (Budapest), Emberré válni kell (Debrecen), Angyali üdvözlet (Csíkszereda, Szent Ágoston-templom).
Bellér Ágnes
