Történet

A tégla és a cserép évezredek óta fontos építőanyag.

A napon szárított téglát már 8-10 ezer évvel ezelőtt használták a kánaániak, babiloniak, asszírok, hettiták és a kínaiak is. A természetes agyagot növényi részekkel, törekkel és szalmával keverték, hogy nagyobb szilárdságú és kisebb zsugorodású anyagot kapjanak. A kezdeti, kézzel történő elegyengetés helyett később, az ókori Mezopotámiában kezdték el alkalmazni a formába történő téglavetést, illetve sajtolást: az így készült tégla formailag már közel megegyezik a mai, tehát mindegyik oldalán síkokkal határolt téglával. A sablonnal készített tégla készítését később az egyiptomiak fejleszették tökélyre.

A napon szárított téglát az égetett tégla követte – ez tette lehetővé az időtálló, tartós szerkezetek megépítését –, illetve a két technológiát sokáig (és valójában még napjainkban is) párhuzamosan alkalmazták. Bár az agyag égetésének technikáját már i. e. 7000-6000 körül is ismerhették, ez i. e. 3000 körül terjedt csak el. A téglaégetést Mezopotámiában tökéletesítették, ahol ismerték a mázas égetett téglák készítésének a tudományát is, és nem voltak ritkák a bélyeges, pecsétes vagy feliratos, illetve domborműves téglák. Az i. e. 3. évezredben az égetett tégla az Indus völgyében is megjelent, itt olyan városokat építettek belőle, mint Harappa és Mohendzsodáró.

A téglaégetést Mózes I. könyve is megemlíti: „És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. (Ter 11,2) És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. (Ter 11,3) És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. (Ter 11,4)”

 

 

 

 

...