Ars poeticájáról úgy vall: a népművészetre épít, akárcsak Kodály Zoltán. Németh János, Kossuth-díjas szobrászművész a hagyományra, a gyökerekre alapoz, amely megérinti az embereket. Úgy véli, a kerámia sokoldalú, általa a tradíció beleolvadhat a mába. A művész célja, hogy ősi, sajátságos ízzel, leegyszerűsítve közvetítsen. Nála jártunk vendégségben zalai műhelyében.
A Zalaegerszegen élő Németh János szobrászművész büszke családja múltjára, egyik ága Pápáról származik, s még 1884-ben érkezett Zalába. Ősei mesterek és művészek voltak egyben, nagyapjáig visszamenőleg minden férfi családtag fazekas- és kályhásmester, mondja szerényen műtermébe invitálva, ahogy például az ókori görögök, akik „végül is csak” fazekasok voltak. Nagyapjától őriz egy díszes kályhacsempét, amely egykoron egy környékbeli főúri kúria kályháját díszítette. Nagyapja ugyanis kályhákat épített kastélyokba, úri lakokba, a 19. század végén alkotó mester még József főhercegnek és az Esterházyaknak is dolgozott. Édesapja csempéket készített a „Németh Gábor és fiai” cégben, amelyet 1951-ben államosítottak, majd ezt követően műszaki vezetőként dolgozott saját üzemében. Németh János is itt kezdte pályáját szakmunkásként, igaz, egy érdekes vargabetű után, hisz előtte elvégezte a gimnáziumot. Csak pár év munka után jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, ahol Borsos Miklós azonnal meglátta benne a tehetséget. Akkoriban olyan nagy mesterek tanítottak a főiskolán, mint Ferenczy Noémi vagy Gádor István.
Első alkotásai még egyfajta habán naivizmus szellemében születtek: vizsgaműve, egy képzelt borospince cégére feltűnő színekben pompázik ma is műhelye falán. A majolikamázas, Háry Jánost ábrázoló kerámia, továbbá Szűcs urat, a fuvarost vagy Ilonka nénit (aki a piacon értékesítette a család fazekas tárgyait) ábrázoló kerámiaplasztika tanúskodik még e korai szakaszáról. Később egyre kevesebb színnel operált, úgy értékelte, sok lenne szobrait még élénk színekkel is díszíteni.
Németh János formavilága különleges, igyekszik minden esetben a tradícióinkat hangsúlyozni. Technikája lenyűgözően egyszerű: korongozott formákból mértani elemeket készít, vagyis nem mintáz, helyette épít; domborművek esetében ezeket a mértani formákat elfelezi. Ez az egyszerűsítési folyamat utal a gyökerekre, a korongozásra, így akarja kifejezni meglátásait, érzelmeit, hitvilágát. Hamiskásan hozzáteszi: az emberek a kerek, lágy formákat jobban kedvelik a szögletesnél. – Hallani kell az anyag „hangját”, amit a fazekasok mindig is hallottak, annak alapján alkottak, építettek – vélekedik a művész. Megtoldja azzal: lehet, hogy formavilága nem divatos, de időszerű, alkotásai lényegre törők. – Engem a forma érdekel. Azt szeretném, hogy térjünk vissza a gyökereinkhez, az ősi formák lépjenek át a mába, és szóljanak napjaink emberéhez is – magyarázza.
A műhelyben számos kész és félkész alkotás sorakozik, a zalaegerszegi Göcsej Múzeumban pedig közel kétszáz alkotása látható állandó kiállításán. Több évtizede jobbára középületekre készít domborműveket. Maketteket mutat műhelyében, például a Vonyarcvashegyre tervezett alkotásét a negyven halász megmenekülésének legendájáról vagy a Szent György és a sárkány történetét bemutató domborművet. Épületkerámiái, szobrai, díszkútjai megtalálhatók szerte az országban, Budapesten, Zánkán, Nagykanizsán, Balatonföldváron, Hévízen, Zalaegerszegen, Lentiben, Szombathelyen, Kecskeméten, de Harkányba is készített egy grandiózus, 35 négyzetméteres domborművet. Másik büszkesége Százhalombattán egy tíz méter hosszú medencével szimbiózisban pompázik, de négy külképviseletünkön is megtalálhatók alkotásai.
Velkei Tamás
