Veleméri rajzos sindük
2017.12.06.
A veleméri Sindümúzeumban még látható néhány eredeti sindü, az őrségi fazekasság és építészet hagyományainak megismerésre érdemes darabjai. A „sindü” (másképpen: „sindő”) szó a zsindely helyi megfelelője, itt égetett tetőcserepet jelent.
Varga Géza íráskutató, a múzeum alapító-tulajdonosa a sindük jelzéseit azon kőkori szójel-készlet utódának tartja, amelyből elmélete szerint a székely-magyar rovásírás is származott. Az ősvallási jelképek ábrázolásai véleménye alapján annak köszönhetik a fennmaradásukat, hogy a környéken több száz vagy több ezer éve megszakítás nélküli a fazekasság hagyománya. Az őrségi fazekasok ma is készítenek hasonló feliratokkal és jelekkel díszített edényeket, bár a jelentésüket már nem ismerik.
A házilagosan égetett cserepek elsősorban a néhány, még megmaradt boronaházat fedik. Ezeket a házakat mostanában emészti el az idő, a cserepeikkel együtt. Veleméren, valamint a szomszédos Szentgyörgyvölgyön és Gödörházán még találtak néhány mintás cserepet. A veleméri és környéki sindük némelyike 1920-as és 30-as évszámokat hordoz, de van, aki több száz évesre becsüli a legöregebbeket. Néprajzi ismereteink szerint a szalmatetőt csak az 1800-as évek végén váltotta fel a cseréptető divatja, ám az ismert fazekasközpontokban, mint amilyen Velemér is volt a közelmúltig, hamarabb megjelenhettek a rajzos tetőcserepek.
A cserepek kép- és formavilága, technikai színvonala is gyakorlott művészekre vall: agyagművességben jártas parasztemberek, a gerencsérek készítették őket. Ma is van olyan idős helybéli, aki emlékszik a sindüvetés gyakorlatára. A környéken ehhez adott a jó minőségű agyag, az égetéshez szükséges tűzifa és a technológia ismerete. A házépítő családok a tóka (vízgyűjtő verem) helyén ásott agyagból égették ki maguknak a téglákat és a cserepeket. A cserépkészítő sablon fémszalaggal szegélyezett falap volt, amelyre homokot szórtak, majd agyagot tettek bele. A mintába préselt nyers agyaglemezt a sablonból az udvaron egy szintén homokozott felületre borították száradni, majd kiégették. Ha a homokba rajzoltak valamit, akkor annak a negatívja megjelent a cserépen is. A cserepek rajzolatait bemélyíthették a sablon fájába, de belekarcolhatták a nyers cserépbe is.
A tetőcserepeken lévő archaikus minták többsége a székely rovásjelek rokonságába tartozik, amelyek kőkori ősvallási jelképekből alakultak ki. A veleméri rajzos sindük is az ember és az Isten közötti kapcsolat eszközei voltak – írja a múzeum honlapján Varga Géza. E célt szolgálhatta a régi veleméri cserepek leggyakoribb témája, az égig érő fa motívuma. Az archaikus mintájú sindükön kívül készültek feliratos, monogramos és számokat tartalmazó cserepek is. Az előbbiek áruvédjegyként, a számosak pedig számolócédulaként (a napi termelési adat nyilvántartására) szolgálhattak. Más esetekben az alkotó és a nagy munka emlékét örökítették meg egy-egy rajzos cseréppel.
A veleméri Sindümúzeumnak helyet adó portán száz évvel ezelőtt Tóth Sándor gerencsér lakott. Ő készíthette a megmaradt sindük többségét, akárcsak a házában ma működő szálláshelynek nevet adó és a ház ormán máig látható kis cserépmadarat. A Sindümúzeum kezdetét jelentő néprajzi anyag az egykori Tóth-porta hátramaradt tárgyaiból alakult ki az 1990-es években. A portán lévő épületek tetőzetéből mintegy száz rajzos sindü került elő, további százat pedig Velemér lakosaitól kapott a múzeumalapító. A fellelt sindükből néhány tucat tekinthető meg, és több száz látható rajzon vagy fényképen. A sindükön túl elsősorban az őrségi fazekasok által készített régi és új cserépedények láthatók az állandó kiállításon.
Párdi Zsófia
Forrás: https://www.cserepmadar.hu/sindumuzeum
Fotó: http://www.igylakunk.hu
