Párbeszéd az agyaggal – Schrammel Imre keramikus

Rá sosem vonatkozott a régi mondás: járt utat járatlanért el ne hagyj! Mindig új és újabb ösvényeket taposott ki magának, s szélesítette az utat, mígnem elérte célját. Élete folyamatos, szenvedélyes párbeszéd az agyaggal. Schrammel Imre öntörvényű, forradalmár művész, aki soha nem alkuszik meg. Az ezredvégi kerámia megújítója.

– Tulajdonképpen muzsikusnak kellett volna lennem – mondja Schrammel Imre –, hiszen a mi családunkban generációk óta remek zenészek éltek. Édesapám is így gondolta ezt, és zongorázni taníttatott, de az órákat ott lógtam el, ahol csak tudtam. A gyerekkorom a háború árnyékában telt, nem jutott sokszor ételre sem, nemhogy játékokra, így aztán magunk faragtunk, barkácsoltunk kis repülőgépeket. Kiderült, van kézügyességem, egy gimnáziumi színielőadásra is én készítettem a díszleteket. Jelentkeztem is a Magyar Iparművészeti Főiskolára, s bár Hay Károly szerint tehetségtelen voltam, Borsos Miklós látott bennem valamit. Megkérdezték, akarok-e ötvös lenni? Túl sokat nem tudtam róla, de a másik alternatíva három év katonaság volt. Egyszóval díszlettervezőnek jelentkeztem, ötvösnek vettek fel, így lettem keramikus – dióhéjban ennyit a pályaválasztásról.

 – Porcelánra szakosodtam, nem mintha tudtam volna, mi az, hanem mert éppen egy olyan kislánynak udvaroltam, aki oda járt. A megtanult ötvös gondolkodásmód azonban rányomta a bélyegét arra is, ahogyan az agyaggal bántam. A „Porból lettél, és porrá leszel!” bibliai tanítás mitikus összefüggés az emberi test és az agyag között. Tanulmányozva az agyag szerkezetét, ötvös ismereteim okán egészen másképpen nyúltam hozzá, mint ami addig megszokott volt. Bár kézzel formázom az agyagot, a végső formáját mégis egy kalapáccsal alakítom ki. A formába kényszerített agyagot homokba ágyazom, és addig püfölöm egy súlyos kalapáccsal, míg az, megváltoztatva szerkezetét, egy másik dimenzióba kerül. Ezzel lényegében szimbolizálom azt, ami bennünk, emberekben is megtörténik, a kalapács nem más, mint maga az élet. Ez az én logikám, szerintem így működik az agyag, amellyel szívesen dolgozom, s alakítom, ahogy az élet alakít engem. A négy arisztotelészi elem, a levegő, a víz, a föld és a tűz újragondolása kínálhat valamit a művészet számára. Az agyaggal való babrálás minden formája a négy elemmel való valamilyen találkozást feltételez. Úgy gondolom, az agyag az összefoglaló közös nevező, mely minden anyag végső állapotát jelenti, és amelyhez minden törekszik.

Bár a művész porcelán szakon végzett, munkásságát mégis az épületkerámia töltötte ki. – Az élőlények formájukat a környezettel vívott harcban nyerték el. Mi jobban ismerjük saját megjelenésünket, így nézzük a belvárosi szépasszonyt vagy a tanyasi parasztot, s máris feltűnő, ha megcseréljük a szerepeket: a belvárosi nő a pusztán kódorog ijedten, a tanyasi néni pedig a városban félszegel. Az ő formai, mozgásbeli, életviteli és gondolkodási különbségükért a környezetük a felelős, a városi idomul a geometrikus házak formáihoz, mozgása és gondolkodása is szögletes. A tágas térben élő mindehhez másképpen viszonyul. Ha tehát láthatóvá akarom tenni mindezt, akkor először meg kell fogalmaznom a formai eredőt. Ez az épületmunkák egyik alapja. Másodikként az épület belső erőhatásait jelölném meg, amelyre a munkám kerül, és amelyet láthatóvá kell tenni. Nem közömbös a munka mérete sem, ha technikailag csak darabolva építhető. Egyik lehetőség a darabok helyszíni összeépítése, a másik, ha a kívánt méretű darabok eleve elválasztva eredményezik a mű formarendjét. Ezzel a módszerrel lehet modellezni az említett környezeti kényszerből kialakult forma karakterét, például két falelem közé zárt emberalak torzulását.

Egy mű létrejöttében én ezeket tartom a legfontosabbaknak. Csak hosszú kínlódás után jutottam el ennek felismerésére. Ez a tanultakhoz képest egy más megközelítés, s a végeredmény is különbözik a hagyományostól. De hát az én életem erről szól.

 

Bellér Ágnes