Tégla és cserép kisokos
Mi a tégla? Mi a cserép?
A görög kerámia szó eredetileg égetett agyagot jelentett. A tégla és a cserép a kerámiák, azon belül is az égetett agyag építőanyagok közé tartozik. A kerámiaipar legfontosabb alapanyaga az agyag, amelynek legjellemzőbb sajátossága, hogy vízzel összegyúrva képlékeny, jól formázható lesz, a kiformázott termék az alakját szárítás után is megtartja, majd égetés következtében kemény, időtálló anyaggá válik.
A tégla meghatározása szerint égetett agyag falazóelem. Az égetett agyag falazóelemek széles választéka érhető el, illetve létezik olyan tégla is, amelynél a díszítő funkció kerül előtérbe (pl. a falburkolótégla), valamint vannak egyéb (szintén a téglagyártók választékában megtalálható) égetett agyagból készített építési termékek is (pl. kerámia béléstest). A tégla legközelebbi rokona a vályog, ez azonban a kiégetés elmaradása miatt nem rendelkezik valamennyi, a téglára jellemző kiváló tulajdonsággal. A tégla szót – megfelelő előtaggal kiegészítve – nem égetett agyag elemekre is használják (pl. vályogtégla, mészhomoktégla, gyeptégla, üvegtégla).
A cserép megnevezés az égetett agyagból készült termékekre vonatkozik (pl. virágcserép), a tetőfedő építőanyagok közül a cserép, tetőcserép kifejezések alkalmazása kifejezetten az égetett agyagból készült kerámia tetőcserepek esetében elfogadott. A tetőfedő anyagok tekintetében a köznyelv a formájában a kerámia tetőcserepekhez rendkívül hasonló, de más anyagból készült termékek esetében is használja a cserép szót, de ebben az esetben is szükséges jelölni annak alapanyagát (pl. betoncserép).
A tégla és a cserép az ősidőktől napjainkig a régi és modern városok emberközeli építészetének szimbóluma, az európai kultúra jelképe. Az égetett agyagból készült tégla és cserép évezredek óta használt falazó-, illetve tetőfedő építőanyagok, az építészetnek ma is nélkülözhetetlen anyagai. Magyarország hagyományosan a tégla és a cserép országa, a mi éghajlati viszonyaink között az égetett kerámia megkerülhetetlen építőanyag.
Történet
A tégla és a cserép évezredek óta fontos építőanyag.
A napon szárított téglát már 8-10 ezer évvel ezelőtt használták a kánaániak, babiloniak, asszírok, hettiták és a kínaiak is. A természetes agyagot növényi részekkel, törekkel és szalmával keverték, hogy nagyobb szilárdságú és kisebb zsugorodású anyagot kapjanak. A kezdeti, kézzel történő elegyengetés helyett később, az ókori Mezopotámiában kezdték el alkalmazni a formába történő téglavetést, illetve sajtolást: az így készült tégla formailag már közel megegyezik a mai, tehát mindegyik oldalán síkokkal határolt téglával. A sablonnal készített tégla készítését később az egyiptomiak fejleszették tökélyre.
A napon szárított téglát az égetett tégla követte – ez tette lehetővé az időtálló, tartós szerkezetek megépítését –, illetve a két technológiát sokáig (és valójában még napjainkban is) párhuzamosan alkalmazták. Bár az agyag égetésének technikáját már i. e. 7000-6000 körül is ismerhették, ez i. e. 3000 körül terjedt csak el. A téglaégetést Mezopotámiában tökéletesítették, ahol ismerték a mázas égetett téglák készítésének a tudományát is, és nem voltak ritkák a bélyeges, pecsétes vagy feliratos, illetve domborműves téglák. Az i. e. 3. évezredben az égetett tégla az Indus völgyében is megjelent, itt olyan városokat építettek belőle, mint Harappa és Mohendzsodáró.
A téglaégetést Mózes I. könyve is megemlíti:
És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. (Ter 11,2) És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. (Ter 11,3) És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén. (Ter 11,4)
A tégla és cserép az ókorban
Az égetett kerámia technikáját az ókori görögök is átvették, és tovább is fejlesztették. A téglákat agyaghabarcsba rakták, valamint először használtak terrakottát tetőfedésre és oromzatoknak.
A Római Birodalom jellegzetes építőanyaga volt az égetett kerámia, itt fejlődött ki a téglaépítészet minden technológiai és technikai fogása. Méretben és formában is különböző típusokat használtak, és a falazatban a téglakötések különböző módjait alkalmazták. A falszerkezetekben a téglát változatos módon, többek között boltozatok építéséhez is használták, illetve a tégla tektonikus homlokzatképző elemként is megjelent. Különböző tetőfedő kerámiákat, üreges téglákat és alagcsöveket is használtak, és készítettek idomtéglákat is: a falak belső síkján elhelyezett, téglalap keresztmetszetű üreges idomtéglák biztosították, hogy a padlófűtés meleg levegője a fal felületén felszállva a belső síkot is melegítse. Ők találták ki a víz alatt is kötni tudó hidraulikus habarcsot, amit puccolánnal kevert mésszel készítettek. Később Bizánc tovább finomított a téglagyártás módszerein.
Égetett cserepet az ókori görögök és rómaiak nem csak tetőfedésre, de épületeik padlóinak burkolására is használtak. Ennek bizonyítékait Magyarországon is több helyen (Aquincum, Savaria, Gorsium) megtalálták a régészek. Az antik római világban egyféle fedés létezett, a ma ismert kolostorfedés őse.
A rómaiakra az új megoldások kifejlesztésén kívül a tégla- és immár cserépépítészetben is inkább az összefoglalás és rendszerezés volt jellemző. Vitruvius, az i. e. 1. században élt római építész tudományt csinált az építésből, a prokurátorok és a hivatalnoksereg pedig – mai nyelven szólva – szabványosított.
A kerámia építőanyagok fejlődése több szálon haladt. Nagyon hosszúra nyúlna a történet, ha a tégla és cserép történetét más kultúrákban is részletesen nyomon követnénk, mint pl. Perzsia, India, Indokína, Kína, vagy az iszlám térség. Különösen az iszlám kultúra fejlesztette a tégla ornamentális alkalmazását mesteri fokra. A kínaiak olyan gyártási eljárásokat dolgoztak ki, amelyek ellenállóbbá és szilárdabbá tették a téglát. Említésre méltó, hogy Kínában kialakult egy másfajta fejlődési irány: itt először a tetőből és ezzel együtt a tetőcserépből lett uralkodó elem, amelynek nemcsak a lefedés és a védelem a feladata, hanem tulajdonképpen ő maga az épület.
A középkortól napjainkig
A téglakészítés művészetét az egész Nyugaton a rómaiak terjesztették el: ahová csak hadjáratot vezettek, oda magukkal vitték a téglát. A téglagyártás technológiájával a rómaiak ismertették meg a hazánkban élő népeket is. Pannónia területén elsősorban az állandó hadi gócpontok mellett jöttek létre téglagyártó helyek (Aquincum és Ó-Buda környéke, illetve Arrabona, a mai Győr területén), és mindenképp említést érdemel a rómaiak által épített város, Savaria (Szombathely) is, amely a kerámiaipar történelmének a szempontjából is igen gazdag lelőhely. Nagy mennyiségű emlék maradt fenn, ezek között találhatóak különböző méretű falazótéglák, padlóburkoló téglamozaikok, párkánytéglák, sík fedlapok, csatorna fedlapok és kúpcserepek is.
A Nyugat-Római Birodalom bukása után a tégla vetésének és égetésének technológiája több régióban is átmenetileg háttérbe szorult. Itáliában pl. a korai keresztény építészet a római szaktudás ismerete ellenére sem produkált olyan technikai színvonalú építészetet, mint a megelőző korszak, ugyanakkor a későbbi latin államokban – Spanyolországban, különösen Aragonban és Castiliában, illetve Itália területén – tovább élt a téglaépítészet hagyománya. A korai középkorban, a 11. századtól kezdődött el újra igazán a tégla alkalmazásának története.
A 12. században Lombardia, Franciaország és Németország jelentették a téglagyártás központjait. A gyártás technológiája egyre kifinomultabbá, pontosabbá és gyorsabbá vált. A téglaépítészet az ókor után a középkorban is virágzott. A román stílustól a gótikán át a reneszánszig a kerámiának mindig nagy jelentősége és szerepe volt, csodálatos épületek születtek kézzel formázott téglából és cserépből, pl. Észak-Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Skandináviában és Angliában. A 13. századra a tégla a világon mindenhol elterjedt.
A középkorban a kolostorfedés, más néven barát/apácafedés volt a leggyakoribb cserépfedési technológia, amelyet olasz mesterek honosítottak meg Magyarországon. A kolostorfedést a középkor végére a (már jóval régebben megjelent) hódfarkú cserép váltotta fel. Középkori városokban szerte Európában ma is láthatunk több száz éves tetőfedéseket ilyen cserepekből. A gyártási technológia fejlődésével (nagyjából a 19. század végétől) készítették azokat a hornyolt cserepeket, amelyek ma általánosan elterjedtek. Az égetett cserép fokozatosan, a 20. század elejére/közepére lett a legkedveltebb tetőfedő anyag Magyarországon.
A 17. századig a technika európai fejlődése a téglagyártás módszereit is megváltoztatta. A termék olcsóbb lett, a szegényebb rétegekhez is eljutott. A 18. században új eljárásokat dolgoztak ki, amelyek lehetővé tették a tégla nagy mennyiségű előállítását. A 19. századra a gépesítés bevezetésével az ipari és üzleti létesítmények közkedvelt építőanyaga lett, de belőle épültek a korai amerikai felhőkarcolók is. A 20. századra a téglagyártás addig sosem látott méreteket öltött. Újfajta termékek kerültek a piacra, új eljárásokat dolgoztak ki, amelyek révén a téglát még sokoldalúbban lehetett felhasználni.